Projekt tevékenység

2018 júliusában két csodálatos hetet töltöttünk el Firenzében, Olaszországban, hogy elmélyedjünk a Commedia dell’Arte rejtelmeiben. A programon az Európai Unió Erasmus+ programjának támogatásával tudtunk részt venni, A lélek és test fúziója című (2018-1-HU01-KA104-047019) projekt keretében.

A Commedia dell’Arte a reneszánsz Olaszországban kialakult fél arcot fedő maszkokkal dolgozó színházi műfaj. Hagyományosan az egyes maszkok egy konkrét karaktert jelképeznek, akik különböző szituációkba kerülve alakítják a cselekményt. Nagyrészt improvizációs műfaj, a korai darabokban sokszor épp csak a cselekmény főbb eseményeit írták le. A karakterek legtöbbje az úr és szolga viszonyrendszerben helyezkedik el, mozgásuk, testtartásuk specifikusan jellemző rájuk.

A legfontosabb karakterek a következők:

Urak:
Pantalone: hatalommal és pénzzel bőven rendelkező (és azt nagyon is féltő) öregember
Capitano: a fizikai erőt megtestesítő katona, minden vágya, hogy becsüljék és tiszteljék
Dottore: hatalmát a tudásából nyerő nagydarab, szerethető figura

Szolgák:
Zanni: messzi világból érkező, erős és fiatal, örökké éhes ember
Harlekin: gyermeki, dinamikus, ügyeskedő fiatalember
Brighella: kissé elidegenedett pincér, mindig csak jön-megy
Columbina: maszkot nem viselő fiatal nő, aki használja is a nőiességét a csábításra

További karakterek a fiatal szerelmesek, ők nem viselnek maszkot. Általában az egymásra találásuk szolgáltatja a darab fő cselekményszálát.

A képzés alapvetően arra épült, hogy a tipikus karaktermozgásokon keresztül megértsük az egyes szereplők jellemvonásait, átérezzük a kapcsolatot a különböző testtartások és a hozzájuk tartozó mentális állapotok között. Ehhez komoly figyelmet fordítottunk a saját testünkkel való kapcsolatteremtésre, a saját mozgásunkkal való kísérletezésre. Hogyan mozog a levegő? Hogyan a folyadék? Hát a tűz és a föld? Mindannyiunkban megtalálhatók ezek az alapmozgások, ahogyan mind ismerjük az olyan alapvető motívumokat, mint az éhség, az izgatottság, a szomorúság, a szexuális vágy vagy épp a szerelem.

Sokféle gyakorlatot tanultunk arra vonatkozóan, hogy ezeket a mozgásokat megtaláljuk, megértsük magunkban. Alaposan megvizsgáltuk, milyen a semleges testtartásunk, (párhuzamos lábfejek, egyenes lábak, egyenes törzs, fej előre néz, karok lazán lógnak), és milyen érzés az, ha ebből a semlegességből kiemelünk egy testrészt, hogy innentől ez vezesse a mozgásunkat. Ha például a semleges járásom helyett a mellkasom vezeti a mozgásomat, az rengeteg apróbb változtatást is magával vonz: kidüllesztett mellkas, felfelé néző fej. Megérzek egyfajta peckességet a testtartásban – a lépéseimet is ehhez igazítom (nagy mozdulatú, feszes, stabil lépések), szögletes mozgások. Így pedig már nagyjából fel is építettem Capitano, a büszke katona mozgásvilágát. Ezzel szemben például egy szolga sokkal inkább folyékonyan és borulékonyabban mozog – ami jellemzi is a társadalmi helyzetét, hiszen az ő pozíciója közel sem stabil, ő a túlélésre törekedve ügyeskedik, bukdácsol keresztül az életén, próbálja megtalálni az egyensúlyát.

Az alapmozgáson túl (amelynek bizonyos fix pontjai meghatározzák a karaktert), mindegyik karakter tud más és más lenni. Mindegyikük lehet szerelmes (csak más és más módon: míg Pantalone-t inkább a szexuális vágy hajtja, addig Harlekin egyfajta mindent magába foglaló anyai ölelésre vágyik), mindegyikük félhet vagy épp lehet boldog. Mindegyikük lehet épp tele energiával, vagy épp teljesen enervált is. A két hét során rengeteg lehetőségünk volt a különböző kombinációkkal való kísérletezésre, és a különböző vonások és motívumok össze nem illéséből származó humorforrások megtalálására: milyen a büszke, feszes, de levegőmozgású Capitano? Milyen az energiával teli, de öreg korára tekintettel továbbra is csak kis lépésekkel haladni tudó Pantalone? Hogyan szerelmes a mindig ügyeskedő Harlekin?

A mozgások kapcsán egyre többet foglalkoztunk az energia kérdésével is, mind az egyes jellemek különböző típusú energiájával, mind a színészi játékhoz szükséges energiával. Sokat gyakoroltuk egy-egy vonás eltúlzott energiával való eljátszását. Míg az egyes motívumok hétköznapi szintű enerigával való eljátszása „nem jön le a színpadról a nézőközönséghez”, valamivel nagyobb energia a tragédiákhoz megfelelő, addig a komédiában maximum-intenzitással kell mindent megmutatnunk, hogy az nevetségessé váljon. Ehhez magunkban is fel kellett fedeznünk a maximális dühöt, önbizalmat, izgatottságot, hogy bele tudjuk vinni a játékunkba.

A helyes energia megtalálásához rendkívül fontos segédeszköz a ritmusra való odafigyelés – milyen a légzésem ritmusa, milyen a mozgásom tempója, az egyes cselekvéseket milyen ritmusban hajtom végre, a jelenetben milyen ritmusban követik egymást a cselekvések, hányszor érdemes ismételni egy-egy vicces kis mellékjelenetet.

Míg eleinte sokkal inkább saját magunkra fókuszáltunk, idővel előtérbe került a kapcsolat témája is. Az egymáshoz való kapcsolódás különböző módjain keresztül (hányféle módon tudjuk üdvözölni egymást, egy-egy testrészünk összeér, egyikünk vezeti a másik mozgását, a távolságot szabályozzuk egymás között, stb.) ráhangolódtunk egymásra, egymás ritmusára, mozgásaira. E játékoknak köszönhetően könnyedén tudtunk egymással dolgozni, ami pedig teret nyitott az improvizációs játékok előtt is.

Az improvizáció műfaja igen különleges jelenlétet kíván. Egyrészt szabadjára kell engednünk magunkat, minél inkább háttérbe helyezni a tudatos gondolatokat, másrészt viszont szükséges, hogy egy-két alapvonás mintegy a „második természetünkké” váljon. Amennyiben már stabilan átérezzük az egyes karakterek sajátosságait és egy csettintésre felvesszük Zanni mindenre rácsodálkozó, erős pozícióját, akkor már szabadon garázdálkodhatunk az egyes karakterek közötti viszonyrendszerek mentén. Pusztán arra kell figyelnünk, hogy a színpadon lévő másik színésztől/karaktertől milyen javaslatok, milyen energia árad felénk, erre kell csak reagálnunk – és mivel már Zannik vagyunk, így nem kell különösebben gondolkoznunk azon, hogy Zanni hogyan is reagálna ebben a helyzetben, hanem csak figyeljük saját magunkat: milyen érzéseket vált ki belőlünk egy-egy testhelyzet, mozdulat, hang, a másik energiája.

Nagyon izgalmas volt felfedezni magunkban ezeket az energiákat, mozgásokat. Noha egyikünk sem színész, nincs is különösképpen tapasztalatunk az előadóművészet területén, azt tapasztaltuk, hogy tényleg azon múlik minden, mennyire tudjuk elengedni a gátlásainkat, a tudatos gondolatainkat és engedjük meg a testünknek, hogy úgy mozogjon, ahogy az természetesen jön, követve az energiákat, bízva az intuíciónkban. Mindketten mélyen megszerettük ezt a fajta testtudati munkát, rendkívül sokat adott személyesen és szakmailag is. Már alig várjuk hogy saját csoportjainkban kipróbálhassuk őket!

Eszter

2017 és 2018 folyamán két alkalommal volt lehetőségem részt venni egy-egy kétnapos Commedia dell’Arte workshopon Budapesten a Rogers Személyközpontú Oktatásért Alapítvány munkatársaként. Ez a műfaj a fél arcot fedő maszkokkal dolgozik, a reneszánsz Olaszországban alakult ki. Mindkét alkalom – de különösen az első – kifejezetten mély hatást gyakorolt rám, mivel nem pusztán színész-technikai képzésről volt szó, hanem komoly hangsúlyt fektettünk a saját testünkkel való kapcsolatunkra, illetve a saját érzelmeink kifejezésére. Ez az összesen négy nap felnyitotta a szemem arra a rengeteg potenciálra, ami ebben a műfajban, illetve tágabb értelemben a testtudati és a színészi munkában rejlik. Ezzel egy időben a szervezeten belül is egyre nagyobb hangsúlyt fektettünk tréningjeink során a testmunkára, a drámázásra, a komolyabb elmélyülést igénylő és ezáltal a résztvevőknek feltöltődést hozó tréningekre. Éppen ezért rendkívül fellelkesített, amikor kollégáimmal rátaláltunk egy kéthetes olaszországi Commedia dell’Arte képzésre, amelyre támogatást nyertünk az Európai Unió Erasmus+ programjától A lélek és test fúziója című (2018-1-HU01-KA104-047019) mobilitási projekt keretében.

A képzés teljes mértékben betöltötte a hozzá fűzött reményeimet, mivel egy biztonságos csoportlégkörben volt lehetőségünk kapcsolatba kerülni a saját testünkkel, saját mozgásunkkal, és ezen keresztül felfedezni azt, hogy az egyes mozgásminták és testtartások milyen módon befolyásolják az érzelmi világunkat, a mentális állapotunkat. Nagyon tanulságos volt megtapasztalni például, hogy egy minimális mértékben előrenyújtott nyak milyen egyértelműen a szorongás érzését hozza magával. Ugyanígy gyakoroltuk a Commedia dell’Arte fix karaktereinek mozgását, például a csoszogó öregember, a büszke kapitány, az örökké éhes, mindenre kész ifjú szolga, vagy épp a mindig ügyeskedő, dinamikus szolga tipikus mozdulatait – és ezeken keresztül felfedeztük mindegyik karaktert saját magunkban is. Felfedeztük, hogyan vagyunk mi magunk – és az általunk játszott aktuális karakter – dühösek, boldogok, vagy hogyan vágyakozunk, hogyan félünk. Így erőteljesen összekapcsolódott a testünk és az érzelmeink világa, és egyszer-egyszer sikerült is rátalálnom egy igazán harmonikus pillanatra, amikor egységben éreztem a testemet, a motivációimat, az energiáimat.

Mivel a Commedia dell’Arte nagyrészt improvizációs műfaj, így az improvizációra is nagy hangsúlyt fektettünk. Sokat gyakoroltuk, hogyan engedjük el a tudatos gondolatainkat, és hagyatkozzunk az intuíciónkra, pusztán arra figyelve és reagálva, milyen érzéseket keltenek bennünk az egyes testtartások, hangok, a színésztársunk energiái. Ehhez szükség volt a másikra irányuló figyelmünk elmélyülésére, arra, hogy tudatos gondolkozás nélkül érezzük egymást. Tehát egyszerre tapasztaltuk meg a saját magunkra, és a másik személyre való mély odafigyelést.

Rendkívül sokat adott számomra ez a két hét, mind személyesen, mind szakmailag. Úgy érzem, sokkal közelebb kerültem saját magamhoz, ismerősebbnek érzem a testemet, jobban tudom, hogyan reagál egyes külső hatásokra, és hogyan tudom megengedni neki azt a mozgást, amire épp szüksége van. Ezzel párhuzamosan jobban tudok az intuíciómra is hagyatkozni, hagyni, hogy magától egységbe kerüljön a testem és az elmém. Szeretném ezt a szemléletet minél elérhetőbbé tenni mások számára is – ha nem is váltam ugyan Commedia dell’Arte mesterré két hét alatt, azt hiszem, egyrészt az attitűdöt, másrészt egy-egy konkrét technikát rendkívül jól fel tudok majd használni a jövőbeli tréningjeim során. Mivel a Rogers Alapítvánnyal több dráma-, illetve testtudati fókuszú tréninget tartottunk az elmúlt időkben, illetve tervezünk tartani a jövőben, úgy érzem, az általam tanultak kifejezetten jól illeszkednek a szerveztünk profiljába és könnyen be tudunk építeni egyes elemeket a jövőbeni munkánkba.

Zsuzsi