négykezes írás
Lukács Gabriella és
Markos Szilvia tollából
Az Európai Unió támogatásával lehetőséget kaptunk résztvenni egy képzésen, amely a Reneszánsz művészet felfedezése Firenzében címet viseli. Egy hét, amikor gondot-bajt félretéve, művészettörténettel foglalkozhattunk mi, egyébként drámapedagógusok és trénerek. Izgalmas kihívás volt, amit csak úgy hívok magamban: a szépség hete.
Kezdjük az elején. A külföldi utazás hangulatának elengedhetetlen megalapozója az odautazás. Gyönyörű tiszta, napos időben felülről megnézni a Balatont és a Dinári-hegységet – hát igen, ilyen kezdést képzel el az ember egy művészeti kurzushoz. (A kontrasztot a római pályaudvar képezte, a rettenetes embertömeggel, de ne is beszéljünk róla.)
A Rómából Firenzébe tartó vonatról leszállva, a pályaudvarról a történelmi városrészbe érkezve máris „reneszánsz hangulatba” kerülhettünk. A város először esti arcát mutatta meg nekünk, ettől rögtön mintha kicsit bizalmasabb viszonyba kerültünk volna vele. Élettel teli, zeneszótól zengő utcák, a gyönyörűen megvilágított Dóm fogadott minket. Reggel már kicsit ismerős érzéssel sétálhattunk a macskaköveken a képzés helyszíne felé.
A képzés hétfőtől péntekig tartott, és mindig két részből állt, egy tantermi órából és a terepgyakorlatból. Ez utóbbi nem más, mint a műalkotásokkal való élő találkozás, múzeumokban, templomokban és az utcán. Pietro, a képzés vezetője mindeközben rengeteg információt és érdekességet osztott meg velünk a művekkel és az alkotókkal kapcsolatban.
Ott helyben tudatosodott igazán, micsoda páratlan lehetőséget kaptunk: közvetlenül a reneszánsz bölcsőjében színes-szagos-ámulattal teli élményeket szerezni, olyan korszakos, csodás műveket látni, olyan művészek nyomába eredni, amikhez, akikhez eleddig csak tankönyveken, művészeti albumokon keresztül kerülhettünk közelebb.
Szombaton rendhagyó program volt: megkaptuk a belépőnket az Uffizi Képtárba, ahol már vezetés nélkül nézhettünk körül. (A körülnézés 4 órán át tartott.)
Hogy mi volt ránk a legnagyobb hatással? Talán bizonyos szobrok. Persze, a Dávid, de nem csak Michelangelóé, hanem Donatellóé is. Cellini Perszeusz-szobra, amelynek tarkójára, a haja közé a szobrász a saját arcképét rejtette. Michelangelo Firenzei Piétája. Giambologna szobra, A szabin nő elrablása. És persze sok gyönyörű festményt is láttunk, leginkább a Botticelli- és a Leonardo-képek vonzottak bennünket: a Tavasz, a Vénusz születése, az Angyali üdvözletek…
És a megszámlálhatatlan érdekes történet: A mindig újjáéledő városról, mely megannyi nehézség után is képes volt újra virágozni. Cimbaue Festett feszületéről, mely bár még a késő gótikus korszakból való, de már sokkal emberközelibben ábrázolja Jézust, s melyet az 1966-os árvíz után az iszapból mentettek ki. Ugyan sajnos visszavonhatatlanul károsodott, ezután már nem „csak” a reneszánsz legkorábbi gyökereinek emléke, de egy másfajta újjászületés mementója is lett. Hallhattunk a híres firenzei oroszlánokról – kőből készültekről és igaziakról egyaránt -, a városszerte megtalálható kis bor árusító ablakocskákról, a Medici család tagjairól, a Dóm építésének körülményeiről, a reneszánsz megannyi jeles képviselőjének életéről…
Történetek bújtak meg minden épületben, utcaszakaszban, szoborban és festményrészletben. Egy régmúlt, ott sétálgatva azonban valahogy mégis elevenen velünk lüktető kor emlékei.
Az egész héttel kapcsolatban az adott leginkább témát az elgondolkodásra, hogy ez az az időszaka a történelemnek, amikor a napjainkban is tartó művész-imázs kialakult. A művészet életformává vált, az alkotás értékei mellett az alkotó személye is kezdett fontossá válni. A művész követendő vagy elutasítandó példaként jelenik meg – akár a youtuberek világában. Erről a témáról biztosan készül drámafoglalkozás, a Rogers Alapítvány színeiben.
Summa summarum, izgalmas egy hét volt, az időjárás okozta nehézségek ellenére. Gyönyörű város, rendkívül gazdag kultúra, finom ételek, kávék és borok, remek társaság – köszönjük a lehetőséget!