Decemberben akkreditáltattuk online képzésünket. Azóta három teljesen különböző, ám egyaránt nagyszerű csapattal csináltuk végig a folyamatot.
Úgy tűnik, ebben a járványos-karanténos időben óriási az igény az emberekben az értékes találkozásokra, mély beszélgetésekre, az érzelmek megélésére. Többek között erre is lehetőség nyílott a képzésenkénti három online találkozás során. Az egyes alkalmak között sem unatkoztak a résztvevők: önállóan dolgoztak az online elérhető tananyagon. Arról, hogy milyen volt a képzés, a Facebookon írt az egyik résztvevőnk, Balázs Lilla. Az ő engedélyével idézzük a posztját:
„Elismerésem szeretném kifejezni az általam tisztelt és nagyra tartott alapítvány dolgozóinak: eddig csak értéket kaptam tőletek és csak értékest adhattam tovább a tanultakból. Néhány személyes és szakmai gondolat a képzésről:
Online beszélni érzelmekről, érzésekről és rávenni másokat is, hogy ezt tegyék? Őrültségnek hangzik, nem?
Pedig önazonosságunk egyik része, hogy érzelmeinket szabadon és szégyenérzet nélkül vállalhassuk fel. Felvállalva így önmagunkat.
Kell-e ez?
Véleményem az, hogy kell. Személyes élményem, hogy egyszerűen és határtalanul tudtunk egymásra hangolódni az online térben és a számítógépes eszközök segítségével. Online oktatásban ez miért is ne kellene?!
A rendkívül szerteágazó és a személyt több szinten is megmozgató didaktikai anyag elsajátítása mellett, volt idő egymásra és önmagunkra is. Hónapról hónapra találkoztunk és fejeztük ki, írtuk le, mutattuk meg játékos módszertan segítségével érzelmeinket.
Mi lett az eredmény? Mi a várható eredmény?
Kialakult egy elfogadó csoport, mely együtt gondolkozik, melyben a tagok egymást támogatják és bátorítják.
Itt visszakanyarodnék a „kell-e ez” kérdésre: Vajon kell-e gyerekeinknek az, hogy az iskolában és otthon érzelmeikről tudjanak beszélni? Vajon kell-e az, hogy gyermekeink szégyenérzet és gúny nélkül vállalhassák fel önmagukat (képességeiket, készségeiket, nemzeti és faji hovatartozásukat beleértve)? Vajon kell-e az, hogy egy pedagógus megalázás, megszégyenítés, kiabálás helyett elfogadja, megértse, támogassa és bátorítsa a gyermeket? Vajon kell-e, hogy az elfogadást tapasztaljuk meg? Vajon kell-e didaktikai tudásunkat az érzelmek didaktikájának a módszertanával bővítenünk?
Meg nem értett és el nem fogadott gyerekek, fiatalok feszülnek az iskolapadokban, az életben és szereznek lelki sebeket, viselkednek furcsán és kirívóan, válnak sebzett, bátortalan, ugyancsak furcsa felnőttekké. (…) Nem folytatom a sort, mert nem cél a megbélyegzés.
Idézném egy csoporttársam, Mónikát: „Amint megnyílik egy ember, rögtön út is képződik.”
Hiszem, hogy mindenkinek van válasza a kérdésekre.
Ajánlom, nem csak pedagógus társaimnak, hanem leendő és mostani szülőknek is a képzést!”
Lukács Gabriella bejegyzése Balázs Lilla soraival