A történeteknek rendkívüli jelentősége van az emberek életében. Nem tudunk még egy fajról a Földön, amelynek tagjai történeteket találnak ki és beszélnek el egymásnak.
A történetek és a személyiség
Történeteink olyannyira emberiek, hogy éppenséggel a teljes személyiségünk belőlük épül fel, – úgy személyes, mint társadalmi szinten. Mindannyiunknak van története saját magáról, amik által kirajzolódik a személyiségünk. Ezt hívjuk tudományos kifejezéssel „narratív identitásnak”. Ezek a történetek részben valós tapasztalásokból épülnek fel, mások – főként a kisgyerekkoriak – szüleink elbeszélését követően válnak sajátjainkká. Akinek felnőtt gyereke van, valószínűleg emlékszik rá, hogy miképpen válik egy-egy történet a részünkké: a gyerekemnek például egyik kiskori történetét annyiszor meséltem el, hogy most már ő maga is „emlékszik” rá.
Az emlékeink is történeteken alapszanak. Magunk is megfogalmazzuk időnként egy-egy izgalmasabb helyzetben: „micsoda egy sztori! ha én ezt elmesélem!” Az átélt dolgokra úgy fogunk emlékezni a későbbiekben, amilyen történetet formálunk az élményeinkből. Saját történeteink elmesélése személyiség-formáló, önsegítő és terápiás hatású.
Amikor gyászolunk – valakinek a halála, vagy elvesztése miatt – visszaemlékezünk közös élményeinkre, és a körülöttünk lévőknek újra, és újra elmeséljük azokat. Az elmesélésen keresztül szabadjára engedjük az érzéseinket és megkönnyebbülünk. Előfordul, hogy történeteinket újraírjuk, kiszínezzük. Megszépítjük a múltat és ezáltal még erősebben kezdhetünk kötődni a történethez és a bennük szereplő személyekhez.
Jó és rossz emlékeinket is megosztjuk egymással, ki-ki a maga módján. Néha viccet csinálunk a velünk történt kellemetlen élményekből és a többiekkel együtt nevetünk rajtuk. Ez is egy fontos megküzdési stratégia. Van, hogy csak a naplónkba írjuk fel a számunkra fontos dolgokat anélkül, hogy bárkinek beszélnénk róluk. Sokszor már a leírás önmagában felszabadultságot eredményez, akkor is, ha csupán mi magunk olvassuk, amit írtunk.
Visszatérve az emlékekhez: emlékeink szöveggé formálása visszahat magukra az emlékekre is, sőt meg is tudja változtatni azokat. Az emberek egyre inkább az általuk formált történetekre emlékeznek vissza, semmint arra, ami valójában megtörtént velük. Ezért is annyira problematikus, amikor egy bírósági tárgyaláson a megkérdezettnek újra és újra el kell mesélnie, hogy mit élt át. Előbb-utóbb már nem is az eredeti eseményre fog emlékezni, hanem arra a történetre, amit megfogalmazott. Elbeszéléseink sohasem objektívek. Az első modulban már beszéltünk róla, hogy az, ahogyan a valóságot észleljük, nagy mértékben függ a bennünk lévő érzésektől, a társadalmi és a természeti környezetünktől. Történeteink megformálását befolyásolja az is, hogy milyen nyelvet használunk. Más lesz, ha az anyanyelvünkön gondolkodunk és fogalmazunk, és más, ha egy idegen nyelven. Megint különböző, ha ironikusan, vagy drámaian adjuk át őket. Olyan tehát, hogy „igaz történet” valójában nem létezik. Vagy megfordítva: bármely történetet nevezhetjük igaz történetnek, amennyiben elfogadjuk a mesélő szubjektív valóságát és azt, hogy az általa elmondottak egy saját, szubjektív igazságot fognak tükrözni. Az elbeszélés tehát nem felidéz, hanem újjá teremt.
Suhajda Virág