Beszámoló a Rogers Alapítvány 2019-2020-as trénerképzéséről –
Markos Szilvia írása
Amikor 2019 nyarán találkoztam a felhívással, mely szerint a Rogers Alapítvány személyközpontú trénerképzést hirdet, rögtön megszólalt a Belső Hang: Ezt ne hagyd ki!
Nem csupán azért, mert korábbi mentálhigiénés tanulmányaim révén a Rogers-i személyközpontú megközelítés hívószó volt számomra, hanem azért is, mert messzebbről már egy ideje követtem a szervezet munkáját. Nagyon szimpatikus célkitűzésekkel rendkívül izgalmas tréningeket, pedagógus továbbképzéseket szerveznek, számos nemzetközi együttműködés keretében kutatnak, valamint módszereket fejlesztenek a személyközpontú oktatás területén.
Képzéseik híresen gyakorlatorientáltak, tele játékkal és önismerettel, így sejtettem, hogy élménydús közel egy év vár rám, ha belevágok. Nem csalódtam…
Akárhány képzésen, csoportban veszek részt, mindig ugyanúgy izgulok. Kell idő, míg feloldódom és megmutatkozom. Első nap, nyitókör, szimpatikus arcok, a bemutatkozásokban közös pontok bukkannak fel. Ez jó jel, de azért biztos, ami biztos, tovább izgulok. Vajon valóban jó lesz ez nekem? És én elég jó leszek ide? Aztán mikor az első képzési hétvége valahányadik órájában – ki számolta, valódi flow élmény volt az egész – azon kaptam magam, hogy csoporttársaimmal közösen egy szivacs nudlival kardozom, aztán mindenféle random tárgyat játékként hasznosítva csúszok-mászok a padlón, meg sátrat építek, akkor már visszavonhatatlanul megbizonyosodtam arról, hogy jó helyen vagyok. A helyemen vagyok.
Merthogy itt a gyermeki szabad játék belső működését is a saját bőrünkön kell megtapasztalni. Ahogy minden egyéb mást is. Az érzelmi intelligencia és a reziliencia-fejlesztés alapjait, a csoportdinamika működését, a vezetés felelősségét és oly sok minden mást, ami ahhoz szükséges, hogy valaki tréningeket tartson és másokra ráhangolódva tudást, tapasztalatot adjon át.
Élményközpontú, tapasztalati tanulás. Ezt kapjuk a következő hónapokban, amivel arra készítenek fel, hogy élményközpontú és tapasztalati tudást adjunk tovább. Mozgunk – játékosan és elmélyülve, figyelni és hangolódni tanulunk, két hétvégén elvonulunk vidékre, társasjátékozunk, tornyot építünk, szimulációs játékokat játszunk, drámázunk, rajzolunk, mesét hallgatunk, önmegismerünk, tréningvezetést gyakorlunk, átélünk, megélünk, megosztunk. Aztán mindazt, amit ebből tanulunk hozzákapcsoljuk az elmélethez, ami – milyen érdekes – sokkal inkább megragad így.
Igen, így visszanézve valóban olyan érzésem van, mintha ezt az egy évet nem is tanulással töltöttem volna. Lehet, mert a tanulás szóhoz még régről valami fura nehézség, gyötrelem tapad, esetleg némi gyomorgörcs. Pedig íme, lehet másképp is.
Hálás köszönet a képzés vezetőinek, Dr. Suhajda Virágnak és Vastag Zsuzsának, akik hatalmas szakértelmükkel és tapasztalatukkal képesek voltak nem csupán vezetni és tanítani, de ugyanakkor partnerként kezelni minket és ha arra volt szükség, igazi játszótársakká válni.
És hálával gondolok a csoporttársaimra is, akikkel mindezt átélhettem és akiktől szintén rengeteget kaptam.
Ja, és köszi Belső Hang! Ezt tényleg kár lett volna kihagyni. Azon leszek, hogy minél többet adjak tovább.